Rábeszélve.

Mindenki örülhet, jól rá vagyok beszélve a blogírásra én is. Ez tényleg nagy család lesz ha így folytatjuk.
Na de én egyelőre még nem árulom ám el, hogy vagyok. Csak írkálok egy keveset.
Durván szép pillanatot élek meg. Kint hétágra süt a nap és fúj a szél, a fák csak úgy hajlonganak előtte. Valakik bográcsost készítenek a kertben, és a viharka idehozza az összes illatot. Azt hiszem éhes vagyok. Ilyen még nem volt...
Tegnap este megint rájöttem, hogy nem ismerek olyan férfit, aki férfiasan tud viselkedni egy olyan helyzetben, ami igenis férfit kíván. Rosszul vagyok ettől és kívánom vissza az emancipanci előtti időszakot. Engem vajon megkérdezett valaki a bölcsőben, hogy szeretnék-e szerepet cserélni férfitársaimmal? Ha igen, akkor csak azért nem tiltakoztam hevesen, mert nem tudtam még beszélni. Eszméletlen. Nő akarok lenni, és férfiakkal akarok ismerkedni. És ez biztos. Nem az én dolgom az udvarlás. Felejtsétek el. A végén még én veszek virágot...
Azt hiszem kicsit megbántottak. Egye fene. Lassan megszokom.
Hogy mindenki értse, arról beszélek, hogy a huszadik század átkának tartom azt, hogy a férfiak egyre inkább nőiesednek, nem vállalnak felelősséget, nem hoznak meg még egyszerűbb döntéseket sem, kéretik magukat és nem kommunikálnak. Igen, igen, jól érzitek: ezek mintha a nőkre írt tulajdonságok lennének. Voltak. Valamikor. Vagy csak én vagyok szerencsétlen. Na de akkor nagyon...