ősz

Azt hiszem, nem csak az időjárás az oka az őszi hangulatnak.
Ősz - elmúlás, szürkeség, boldogtalanság.
Ősz - boldogtalan vagyok, fásult, szürke, szerencsétlen és valami elmúlóban is van. Fázom. Mindig csak fázom. Mióta kiléptem a kapun, amin belépni egyenlő volt a boldogsággal. Valaki nem akarja, hogy újra belépjek. Valaki azt választotta, hogy nincs szüksége rám. Valaki nagyon erős. Kár, hogy valaki nem.
Úgy éreztem, szétszakadok. Először. Másodszor. És sokadszor is. Annyi rész ki sem fér belőlem, ahányra szakadt a lelkem, és most minden egyes nappal tovább szakad. Félelem, aggodalom, megbántottság, szerelem, harag, szomorúság, megalázottság és szerelem, aggodalom, szomorúság és szerelem..... Félelem. Félek. Félek, és nem magam miatt. Csak miattad. Szeretlek, baby...
Baba, ha én vagyok a hibás, engedd, hogy megpróbáljam jóvátenni. Ha nem én tettem, ne büntess. NEM hiszem, hogy egyedül jobb neked. ENGEDD MEG, HOGY SEGíTSEK!!!

közben "nyár" lett...

Az idézőjel nem véletlen, ugyanis nagyon sokban nem különbözik az utolsó bejegyzésemben leírtaktól az időjárás. Esik, fúj, süt...
Tegnap szörnyű napom volt. Nem fogom részletezni, de munkaügyben szétszedtek emberileg, és semmi másra nem vágytam, mint hazaérni a szerető karokba. Egész nap a sírás kerülgetett, reggel 6-tól szenvedés volt egészen este 8-ig. Utaztam. 7 körül kezdtem magam jobban érezni. Sikerült a 4 órás utat egyedül töltenem, ami jó érzés volt, de 7kor valami változás történt. Beült a fülkémbe egy 60as bácsika, és elkezdett mesélni. Körülbelül egy mondatot sikerült nekem is összehoznom, de miután annak megértetése 5 percbe került, - ugyanis a bácsi nagyon értelmesen és összefüggően beszélt, de nem hallott semmit -, feladtam mindent és csak hallgattam. Élveztem, ahogy mesél, a régi szép időkről, összevetve napjainkkal. Örültem, hogy beszéd közben néha lopva rám néz, ott vagyok-e még, és ilyenkor mindig figyelemmel hallgattam. Boldog volt. Annyira örült, hogy valaki meghallgatja. Biztos voltam benne, hogy senki nem várja otthon. Lassan beérkezett a vonat a keletibe. Sűrűn elnézést kért, hogy ennyit beszélt, és itt következett be az a pillanat, amikor úgy éreztem, nem szállok le addig, amíg egyetlen dolgot nem tudok megértetni vele. Elmondtam neki, hogy nem zavart, és örültem a találkozásnak. Sokat mondogattam, míg végül egy könnycseppből rájöttem, most már érti.
Nagyon reméltem, hogy a boldogság könnycseppje volt, mert én nagyon boldog voltam. Ő sokat adott nekem, mert elfeledtette a sérelmeket, amik a nap folyamán értek. És nem csak arra az egy órára. Viszonozni akartam az osztatlan figyelmemmel, néhány kedves mosollyal. A végén úgy tűnt, ez az egy óra mindkettőnknek megérte.
Elindultam haza, és mindent szebb fényben láttam. Vágytam arra, hogy kedvesem otthon meleg öleléssel vár, és arra gondoltam, a bácsi vajon mit csinál este? Olvassa az újságait, keresztrejtvényt fejt, vagy talán nézi a tévét és csóválja a fejét? "Mennyit változott ez a világ..."
Már csak öt percre voltam a háztól, mikor boldog csaholással megelőzőtt egy kutyus. Négy lábon állva is a derekamig ért, de láthatólag kölyök volt még. Gazdái messziről követték, ő pedig büszkén vitt a szájában egy pöttyös gumilabdát. Bolondos volt nagyon. Meglátott egy kerítés mögött egy kutyát, és odament hencegni a labdájával. Miután az erős ugatásból biztosra vehette, hogy igencsak irigylik a labdáját, ugrálva továbbszaladt.
Már csak két perc és otthon vagyok. Keresem a kulcsot. Megvan. Belépek az ajtón és bolondosan ugrálva szaladok szerelmem karjaiba. Én itthon tartom a pöttyös gumilabdámat, amire nagyon büszke vagyok, és boldogan bosszantom vele az összes többi kutyatársat, büszkén mutatnám meg bármelyiknek, hogy nekem van a legszebb, legjobb és legédesebb pöttyös gumilabdám ezen a világon...